Kabol sötét végzete

2011. december 6-án kedden este 6 órai kezdettel mutatjuk be Horváth M. Orbán: Eltévedt hősök téves csatatereken című könyvét. Ehhez kapcsolódik Domonkos László cíkke, amely itt olvasható.

Kabol sötét végzete
„Nevem Horváth (Mihály) Orbán, 1941. augusztus 24-én születtem Kabolban… az 1941 és 1945 közötti kaboli történéseket szeretném elmesélni úgy, ahogyan emlékszem rájuk, és ahogy a begyűjtött dokumentumok vallanak róluk” – így kezdődik az a kötet, amely az Eltévedt hősök téves csatatereken címet viseli, alcíme pedig: Kabol gyászos története.
Kabol (Kovilj) a Délvidéken, a jelenleg szerb szóval Vajdaságnak nevezett területen található, Újvidéktől mintegy tíz kilométerre keletre. Már a hetven évvel ezelőtti visszacsatolás idején is erősen szerb többségű település, a magyarság aránya nem éri el a tíz százalékot. A régi közigazgatásban a falu Alsó- és Felsőkabolból állt, természetes tehát, hogy a különben teljesen egybeépült helységben a visszatérő magyar államhatalom két falubírát nevez ki Horváth Mihály és Molnár Andor személyében. És mivel a kettő-egy Kabol igen közel fekszik az úgynevezett Sajkás-vidékhez, ahol az 1941 áprilisa után szinte azonnal meginduló, permanens szerb diverzáns tevékenység központja van: az év végére jóformán elviselhetetlenné vált partizánakció-sorozat (gyújtogatások, gyilkosságok, különféle szabotázscselekmények) miatt meginduló razzia nem kerülheti el. Kétszáz fős listával keresi fel az elöljárókat a katonai hatóság, a helybéliek viszont közlik: a velük élő szerbek hű és békés alattvalói a magyar államnak, kezességet vállalnak értük – és emberségüknek, határozott kiállásuknak köszönhetően egyetlen embert sem visznek el egyik Kabolból sem.
A szerbek hálája óriási, fogadkoznak, ha akármikor szükség lesz rá, nem feledkeznek meg Molnár Andorról, Dunafalvi Lajos csendőr őrmesterről - és Horváth Mihályról, akit játékos-kedves becézéssel csak Miskelának hív minden szerb, aki csak ismeri… És amikor 1944 végzetes ősze elérkezik, Horváth Andort rettenetes, szadista kínzások közepette gyilkolják meg a partizánok. Miskelát a falu­siak elrejtik, bemenekítik Újvidékre – ott felfedezik rejtekhelyét, elhurcolják és rövidesen ő is osztozik társa – és tíz- meg tízezernyi délvidéki magyar - végzetében. (Dunafalvi Lajos úgy úszta meg, hogy még a magyar időkben áthelyezték, elkerült a Dunántúlra.
Kabol mai vezetésének becsületére legyen mondva, a faluban utcát neveztek el róla, egy helybéli zenész pedig indulót komponált a tiszteletére.)

Ezt a gyászos históriát tárja elénk Horváth M. Orbán nem mindennapi könyve. Iratokkal, fényképekkel, visszaemlékezésekkel. Döbbenetes adalékként mindazoknak, akik úgy vélik, és makacsul ismételgetik: már minden lényegeset tudunk a délvidéki ’44-45-ről. Igen, a fiúk megírják az apák sorsát, miközben a közös történészbizottság ülésezik, „minden a megbékélés felé halad”, mondják jól nevelt, eurokonform politikusok. Az idő múlik, az életnek vége. A csontokon a gyomok az égig nőnek. A feltámadás várat magára.
Domonkos László, Magyar Hírlap Online 2011. július 1.